05.14

2011 május 14. | Szerző: _szivárvány |

 Szomorú, hogy ezt kell írnom, de hihetetlen milyen családom van. Hányinger az egész. Mindenki tele van rosszindulattal. Az egyik azt mondja a házasulandóknak, hogy rossz a házasság, meg az is, ha valaki egyedül van. A másik bömböl, de nem azért, mert boldog, hogy esküvő lesz, hanem azért mert a párja ezt már nem élheti meg, ráadásképpen meg lekövérezi a menyasszonyt, aki történetesen az unokája. A harmadik veri a mellét, mert megcsinált valamit, és ezért már szobrot kell neki emelni…. komolyan mondom elegem van belőlük. Azt persze nem veszik észre, hogy évek óta meg sem merek szólalni mellettük, nem hogy kiönteni nekik a szívem, ha rossz napom van, ha boldog vagyok, mert látom a rosszallást a szemükben, vagy a közönyt. Én vagyok a rossz, mert nem szerzek munkát az apámnak, amit korábban megtettem, egy szavamba került és jöhetett volna, de nem jött, kellemetlen helyzetbe hozva ezzel, most meg haldoklik a cég és lehet én is utcára kerülök, de én vagyok a szemét, amiért nem segítek. Elegem van. Remélem mihamarabb elköltözhetek és megszabadulhatok végre tőlük. A tökéletesektől, akik szerint semmit sem érek, semmit sem teszek. Persze, hogy nem, majd a saját lakásomban. Itt rendben tartom a szobám és ennyi. Semmi több. Mindig félek a hétvégéktől, mert mindig ez van. Hétköznap csak aludni járok haza, így könnyebb elviselni. Úgyhogy most ráállok a lakáskeresésre és legyenek boldogok magukban. Ahogy én is az leszek nélkülük. Mert rájuk nem számíthatok, csak magamra.