05.06

2011 május 6. | Szerző: _szivárvány |

 Kezdem már én magam is unni a hirtelen hangulatváltozásaimat. Talán komolyan pszichológushoz kellene fordulnom. Egyik kolléganőm fiát kényszerítette ilyen szakemberhez, mondván, hogy nem nyílik meg neki a gyerek. Magunk között legyen szólva ezen nem csodálkozom, hiszen nincs is vele, a nagyi neveli, de az ő dolga. Erről jutott eszembe, hogy én is ilyen voltam, nekem is ez segített volna. Esküszöm többet tud rólam az a személy, aki három éve ismer, mint amennyit az anyám tud, vagy tudott rólam bármikor is. Persze nem nyíltam meg teljesen, vannak bennem olyan dolgok, amiket csak én tudok vagy gondolok, vagy érzek, és amiket talán a pszichomókusnak sem tudnék elmondani. Attól félek, hogy terhelem a másikat a hülyeségeimmel, hogy nekem kell megoldanom a bajaimat, nekem kell feldolgozni a gondolataimat és az érzelmeimet egyedül, de valahogy nem megy. Csak őrlődni tudok, ami kifelé úgy nyilvánul meg, hogy elviselhetetlenné válok, flegmává, nem törődömmé, pedig csak magamat ostorozom belül, és senkit nem akarok leterhelni azzal, hogy segítséget kérjek, pedig sokszor szükségem lenne rá. Arra, hogy valakinek elmondhassam mi is van benne, mi foglalkoztat, mitől félek, mi akadályoz és gátol, de nincs senki, aki meghallgatna, aki tanácsot adna. Vagy csak én gondolom, hogy nincs…. ezt sosem tudom. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg így van e vagy csak én gondolom ezt. Ki kellene próbálnom, de nincs rá mód és lehetőség. Nincs rá idő, hely… semmi. Pedig sokszor jól esne kiönteni a szívem. De mikor odáig jutok, hogy most talán lehetne, akkor nem jön ki hang a torkomon. Inkább nem mondok semmit, mert miért is hallgatna meg. Hisz nem vagyok senkije, csak egy ismerős, akivel összehozta a sors. Valamiért. Hogy tanítson, vagy hogy tanuljon tőlem, ezt csak a fentiek tudják. Nem csak nekem jutott ilyesmi az eszembe, hanem neki is, mert ő mondta. Ő sem mond ki sok mindent, sosem panaszkodik, pedig neki is lenne mit, ehelyett jókedvű, vidám, már amikor nem hisztis. Ha hisztis, akkor nehéz elviselni, de mégis azt érzem, hogy valahogy segítenem kell neki akkor is, ha nem akar segítséget. Nehezen, de engedi, hogy azt tegyem, de csak kicsit, mert ő erős és neki nincs szüksége rá. Szerinte. Aztán meg tud lepni, mikor mégis elfogadja, és nem ellenkezik. Vagy olyanokat tesz, amit nem gondolnék…Mikor segítene visszautasítom, mikor faggatna (segítő szándékkal) sokszor megbántom, mert nem a megfelelő hangsúlyt találom meg. Tudom, hogy ilyen vagyok és nem is szeretem ezt magamban, sokszor észreveszem, de már késő. Szeretnék megváltozni, de nem egyszerű. Makacs vagyok és csökönyös. Nyakas és társai. Akkor is, ha tudom, hogy igaza van, és hálás is vagyok, hogy segíteni próbál én meg mégis bántom. Ekkor mindketten hátrálunk, de egy idő után mégis közeledünk, jól elvagyunk, majd mindig jön valami és minden kezdődik előről. Tényleg olyan, mint a se veled se nélküled kapcsolat, de nem értem miért. Mintha valamikor előző életünkben már találkoztunk volna, mintha ismernénk egymást és valami dolgunk lenne egymással ebben a világban. Hülyeség? De nem tudok más magyarázatot. Ez sem igazán az, mindenesetre nem kézzelfogható. Azonban hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem, és az utamba sodorta, azért viszont nem szeretem magam magam, hogy bántom. Igaz ő is megteszi, sokszor és én másképp fogom fel, mint ő, inkább magamra haragszom ilyenkor nem rá és szeretném valahogy az egészet kikerülni, de nem megy. Egyszer talán megértem miért. Vagy nem, és akkor úgy lesz jó…